Hankiss Ágnes    |   2015-01-01

Posted on

Egy ügynök emlékirata

“Harmadnap, mikor minden tisztázódott, egy fekete hajú, alacsony, kissé köpcös, szemüveges, egyenruhás alezredest találtam a főhadnagy mellett a kihallgató szobában. Igen barátságos volt és alaposan kikérdezett – »tetszett«, ahogy manapság mondják. Láttam, hogy művészi kérdésekben igen járatos, tanult, művelt…”

 

Az “1945-től napjainkig a szocialista Magyarország érdekében végzett állambiztonsági munkám történetéről és tapasztalatairól” címet viselő emlékirat szerzője már halott. 1984. január harmadikán fejezte be a kéziratot, amelyet nemrégiben rokona, egy kedves olvasóm juttatott el hozzám. Az emlékíró valódi nevét magam sem tudom, nem is tartom különösebben fontosnak. A létrontás láthatatlan történetéhez nem adna hozzá, és el sem venne belőle semmit. Elegendő az is, amit akarva vagy akaratlanul, ő maga mond el sajátmagáról…

Két világ között él. Az egyikből – noha sürög-forog a mindennapi történések sodrában – mégis kiszakadt, mivel sohasem lehet többé azonos önmagával. A szereplők elhalványulnak: nem barátok, szeretők vagy cimborák többé, hanem célszemélyek. Kapcsolatait nem ő maga kormányozza, hanem a kapott feladat. Az emlékirat vége felé figyelemreméltó, ahogyan a közömbösségről és az elhidegülésről beszél… A másik ember lehet eszköz, megmunkálandó tárgy, amelyre elégedetten tekinthet, ha sikert hozott, vagy neheztelhet rá, ha megmakacsolta magát, ha bármi okból nem sikerült befogni a játszmába, nem teljesítette be a hozzáfűzött reményt. De az, akit rútul becsapott, élete tanuja nem lehet többé. Életem tanuja csak az lehet, akitől nem kell tartanom. Az elkövető azonban, rejtett fölényhelyzete dacára, mindig tart attól, aki ellen elkövetett valamit. De az ügynök a másik világban, a titkosban sincsen igazán otthon, csupán alábukik és belészorul. Ez a világ a tartótiszteké, akik időről időre cserélődnek. Többnyire éppen akkor, amikor ő már-már elhitte, hogy a cinkosságban, amely összefűzi őket, egyenrangú partnerek lehetnek. Bár a titkos kapcsolat valóban összekovácsol, egyenrangúak azonban nem lehetnek, hisz a jelentéstevőt irányítják és vezetik. Ahogyan telik az idő, és hálózati munkája élete szerves részévé válik, az élet súlypontja lassanként átkerül az egyik életből a másikba… A nyilvános oldalról a titkos oldalra. Másképpen a lélek nem viselné el a szakadatlan meghasonlást. Gondolható, ez annál is fennáll, aki, mint emlékírónk, meggyőződésből, vagy ahogyan akkoriban feneketlen cinizmussal mondták: “hazafias alapon” végezte a titkos munkatársi munkát… (De hát nem a nyelv apró korrupcióira épül-e minden létrontás?). Ügynökjelentéseket olvasva, ez az átfordulási pont legtöbbször világosan érzékelhető. Ahogyan a titkosság és a manipuláció mákonnyá, “narkótikummá” lesz, a kényszer pedig kihívássá magasztosul. A zsaroltságon kívül ez lehet a lélektani rugója annak, hogy a legtöbben akkor sem próbálnak kimenekülni az ügynöki kötelékből, amikor esélyük nyílna rá. A súlypont áthelyeződése a való világból a virtuálisba, a képzeleti univerzumba persze a művésszel, az íróval is könnyen megesik, ha az alkotómunka elég intenzív szakaszban jár… A mű azonban egyszer elkészül. De a konspiratív élet vajon miben és hogyan érhet véget?

Elolvasom